Salvatore of Lucan: Szóval, mit gondolsz arról, hogy fiatalabb és idősebb művészekként együtt vagyunk?
Nick Miller: Boldog vagyok. Láttam a festményedet, Én Ma gyógyít engem, 2020, a Zürich Portré-díjban, mielőtt megnyílt volna, és olyan energiája volt, ami érdekelt. Üzentem neked, hogy ha én ítélkezem, odaadom a pénzt! Ez volt az első kapcsolatunk. Szeretek nemzedékek között ugrálni, mindkét irányba. Úgy értem, a kor nem számít, de én am idősebb. Mivel korábban nem találkoztunk, úgy gondoltam, hogy a kapcsolatteremtés legvalószínűbb módja az, ha megkérlek, hogy ülj le egy portréra Sligóban, majd felkeresem a dublini stúdiódat erre a beszélgetésre.
SoL: Élvezted a festést?
NM: Igen, tényleg! A bezártság miatt már régóta nem festettem senkit újjal – érdekes és izgalmas volt.
SoL: Csak olyanokat festek, akiket ismerek, és nagyon ritkán olyanokat, akiket nem. Van preferenciája?
NM: Ahogy öregszem, mindkét esetben kevésbé aggódom – ha valaki hajlandó leülni, bármi lehetséges.
SoL: Gondolod, hogy megismersz embereket, amikor megfested őket?
NM: Igen és nem. Kicsit olyan vagyok, mint Homer Simpson – nem vagyok benne biztos, hogy mit tanulok vagy tartok meg egy festményen túl. A portréművészetben egyfajta alkímiai átalakulást hajszolok, élet és energia megtartását a festék anyagiságában. Ezt én is érzékelem a munkáidban, de talán inkább a kompozíció, az érzelmi intenzitás és a humor, amit látszólag beleágyazsz az anyagba.
SoL: Igen. Társam, Glen Fitzgerald, aki festő, az alkimistákról beszélt, és arról, hogy szerinte ők a húst vagy a tárgyakat festékből teremtik újra. És arra gondoltam: „Ó, ezt próbálom”, és elkezdtem utána nézni.
NM: Számomra ez egy alternatív művészettörténet, annak megértése, hogy a művészek hogyan alakítják át inert anyaggá azt az energikus dolgot, amit meg akarnak tartani.
SoL: Szerinted ez a legnehezebb része a festészetnek, vagy szerinted ez egy alapvető dolog, amire a festészetnek szüksége van?
NM: Csak így van ami. Én személy szerint nem tudom, mi a művészet nélküle; egy módja annak, hogy közelítsd meg a világot önmagadon túl, de egyszerre magadban is.
SoL: Amikor tegnap beszélgettünk, elkezdtem gondolkodni a versen, Egy kólát veled, szerző: Frank O'Hara. A YouTube-on van egy videó, amin felmondja, utána megmutatom. A kérdés, amit fel akarok tenni, benne van a versben; van valami szomorú abban, hogy a művész megpróbálja megragadni ezt az energiát. Gondoltál valaha arra, hogy megpróbálsz valamit szomorú dologként megragadni?
NM: Igen, tegnap beszéltünk a melankóliáról, amikor szembesülünk egy bonyolult és sérült világgal. Egy bizonyos melankólia visz el a festészethez, de maga a tevékenység megmenthet a szomorúságtól, az öröm felé. Elolvastam egy új könyvet a témában filozófustól, Brian Treanortól, ami hazatérésnek tűnt.
SoL: Említetted Melankolikus öröm, Bloomsbury Publishing, 2021 – ez az, amit én is próbálok átélni, de a humor is. Ha tudnék olyan festményt készíteni, amelyen valakit hangosan megnevethetnék, annak nagyon örülnék. Állóképpel nagyon nehéz megcsinálni. Van egy lehetetlen álmod a festményeidről, ami ösztönöz?
NM: Hát, azt hiszem, alkímia is lehetetlen álom. Festés közben érzem magam a legélőbbnek, és remélem, ezt a munkámban is meghagyom. Néha aggódom, hogy nem érdekel, ha egy festmény valaha is napvilágot lát. Apám olyan volt, mint egy remete; 40 évet töltött egy stúdióban, és alig mutatott be munkát, szóval ez benne van a genetikámban. Csak az érdekelte, mi történt a festőállványon.
SoL: Számomra ez az a rész, amit nem élvezek annyira. Nagyon szeretek ötletelni és képeket komponálni, de ha a festményről van szó, mindig meg vagyok ijedve és ideges vagyok, vagy izgulok, hogy mennyi munkám van még, hogy megvalósítsam ezt az ötletet. előjön valamivel.
NM: Ezt tényleg értem. Meg kellett tanulnom, hogy hagyjam, hogy a festészet végezzen, mint én. A festészet előkészítése során sok időt töltesz komponálással. Ezt nagyon érdekesnek találom. Miért és hogyan csinálod?
SoL: A festészettel a legkorábbi tapasztalataimat a nagybátyám szerezte, aki 17 és 25 éves kora között festett, de soha nem végzett művészi karriert, és nem is szerepelt – ezek mind alapvetően szürrealista festmények voltak a házam falán, felnőtt koromban. A családom nem nagyon beszél az érzelmekről, de amikor megnéztem a festményeit, mindig megpróbáltam beleolvasni, és valamiféle támpontot kapni egy érzelmi állapothoz, vagy valami jelentést vagy betekintést, hogy mi történik a család, vagy valami titok. Tehát, amikor kitalálok egy kompozíciót, annak egy része azt az érzést próbálja kelteni valakiben, hogy valami korábban történt, vagy ezután fog történni, vagy hogy van egy kis titok. Szeretem az olyan festményeket, amelyek megmozgatják a képzeletem.
NM: Szó szerint beágyaz bennük értelmet és titkokat?
SoL: Igen, egy kicsit – az ötlet, hogy valaki bele tudjon olvasni valamit, ami nincs benne. Egyrészt próbálom illusztrálni, másrészt próbálok valamit eltitkolni benne.
NM: Nem gyakran szeretem az illusztrációkat a festészetben, de nagyon csodálom azt a veszélyes utat, amelyen a narratívával lépkedsz munkáid során.
SoL: Tudom, ha rossz vagyok, akkor az vagyok tényleg rossz. Emiatt úgy érzem, nagyon hiányozhatok.
NM: A hiányzás jó; mindenben új utak vannak, beleértve a festészetet is. Ennek a beszélgetésnek nem az anyagainkról kellett volna szólnia?
SoL: Ó, igen, van olyan szín, ami nélkül nem tudsz festeni?
NM: Valószínűleg az Old Hollandé Scheveningen lila-barna, gyakran keverve Old Hollandiával Blue Deep és a hús okkerek. A portrékészítésben ez az arc mélyedéseivel, például orrlyukakkal vagy füllyukakkal kapcsolatos – segít abban, hogy a hús élő, de eltűnőben legyen. És neked?
SoL: Hasonló a húsfestésben. Ez a Quinakridon aranybarna Williamsburgból. Olyan darabokra használom, amelyek nem árnyékosak, de nem érik a fényt, és sokat keverem a Payne szürke-ibolya Williamsburg is, ami tulajdonképpen hasonló kombináció az Ön által használtakhoz.
Lucan Salvatore új önálló bemutatója március 31-én nyílik a dublini Kevin Kavanagh Galériában.
@salvatoreoflucan
Nick Miller kétszemélyes bemutatója Patrick Halllal június 9-én nyílik a Hillsboro Fine Artban, Dublinban, majd a „Still Nature” című előadást a londoni Art Space Galériában.
Szeptember.
nickmiller.ie
@nickmiller_studio
