Mi az a fa? Ez egyike azoknak a hihetetlenül tompa kérdéseknek, amelyekre – látszólag – meglehetősen egyértelmű választ adnának; talán valami ilyesmi: növényszerű dolgok fatörzsekkel és levelekkel. De mint a legtöbb olyan lekérdezés, amely szinte túlságosan nyilvánvalónak tűnik, a válasz korántsem egyszerű. Kiderült, hogy a legrégebbi ismert facsoportok közül sok, mint például a Cladoxylopsida (egy körülbelül 380 millió évvel ezelőtti kihalt faj), valójában lombtalan volt.
Ráadásul a „fák” – vagy amit mi jellemzően annak minősítünk – nem tartoznak egy hagyományos monofiletikus csoportba. Vagyis sok fa közös ősei olyan dolgok, amelyek vannak nem fák – a juhar és az eperfa két ilyen példa. Ez hasonlít a szélesebb körben ismert karcinizációs jelenségekhez, amelyek során a rákfélék rákszerű formákká fejlődnek. A konvergens evolúció során a növények különböző csoportjai – egyes esetekben földrajzilag és időlegesen is elmozdulva – folyamatosan fává alakulnak. Igen, léteznek fák, de a „fa” kategóriája absztrakcióként fogható fel; egy elméleti modell, amely a rend látszatát adja egy hatalmas összetettségű hálózatnak.
Ha a fákra mint szimbolikus absztrakciókra gondolunk, akkor hasznos, ha figyelembe vesszük Angela Gilmour művész és Beth Jones író „Shadow Forests” című kiállítását, amelyet a közelmúltban mutattak be a Cork-i Lord Mayor pavilonjában. Mert bár az körülbelül fák – olyan dolgok, amelyek annyira mindenütt jelen vannak, hogy magától értetődőnek tekinthetők – a különbség itt az, hogy ezek a modellek kihaltak. A különböző művek esztétikai „időgépként” működnek, egyfajta pillanatnyi bepillantást nyújtva a nézőknek az atavisztikus múltba. A „fa” kategóriájának tekervényes őseihez hasonlóan a bemutatott műalkotások is egy másikfajta intézményi többértelműséget fogalmaznak meg, kiállításteremtő genealógiákra támaszkodva, mind a művészeti galérián, mind a természettudományi múzeumon belül.
A kiállítást Gilmour és Jones által végzett terepkutatások alapján fejlesztették ki, olyan helyeken, amelyek ősi erdőkből származó fakövületeket tartalmaznak, ideértve a New York állambeli Catskill-hegységet és az északi-sarkvidéki Svalbardot. A kiállított különféle darabok – akrilfestmények, 3D-nyomtatott kövület öntvények, tusrajzok és videó – ezeknek a vizsgálatoknak az empirikus eredményeiként mutatkoznak be, a legsikeresebb példák pedig azok, amelyek nyíltabban hajlanak ebbe a tendenciába.
Az itt látható öt festmény a román táj formálisságát közvetíti, ahol a természet történelmileg az esztétikai fenséges színhelyévé vált. Ezek közül a legérdekesebb, Fúrás a mély időn keresztül (első erdők – 383 Ma Gilboa, USA) (2022) kerüli ezt a tendenciát, és szinte giccses, sci-fi felfogást alkalmaz, a kihalt Cladoxylopsida fák jelenetét klausztrofób módon keretezi egy fúrólyuk, amely egy olyan korszak kapujaként létezik, amely olyan felfoghatatlanul eltávolodott a korunktól, hogy lehetetlenné válik megfelelően felfogni. Ez a megdöbbentő egymás mellé helyezés figyelhető meg azokon a finom tusrajzokon is, amelyek különböző, régen kihalt fafajokat ábrázolnak.
Amikor szembesülök ezekkel a műalkotásokkal, azonnal eszembe jut az emberi múlt; a tizenhetedik és a tizenkilencedik század között botanikai illusztrációk bővelkedtek a természettudományoknak szentelt folyóiratokban. A kézzel rajzolt illusztrációk végül átadták a helyét a fotózásnak, így az ilyen festmények automatikusan az iparosodás előtti történelmet idézik, de nem százmilliókban, hanem a kezelhetőbb több száz évben mérve.
Az előadás konceptuális témája a „mély idő” gondolata, amely az emberiséget a hagyományos időbeli felfogáson túl létező időskálák tudományos ismereteivel vértezte fel. A feljegyzett emberi történelem hatalmas, nagyjából 5,500 éven át tartó áramlata összeomlik egy olyan földi kronológia végtelennek tűnő kibontakozásába, amely visszafelé nyúlik milliókra, százmilliókra és milliárdokra.
Ahogy a videó működik, Árnyerdők (2022) és Fákról álmodik (2022) tájékoztatja a nézőt, hogy az ipari forradalom beindításában, majd felgyorsításában szerepet játszó szénlelőhelyek – saját posztindusztriális, információs társadalmunk előfutárai – évmilliók alatt alakultak ki. Kevesebb, mint fél évszázadon belül mindannyiukat megfosztjuk a Földtől. Az ökológiai pusztítás problémájának minden megoldása tele van bonyolultságokkal, de talán a továbblépés motivációja a mély múlt alapos megértése.
Laurence Counihan ír-filippínó író és kritikus, jelenleg PhD-jelölt és tanársegéd a Cork Egyetemi Főiskola Művészettörténet tanszékén.
