Kritika | Kevin Atherton, A visszatérés

Egy ponton sok évvel ezelőtt, egy különösen bizarr, művészet által finanszírozott Szicíliában – a kánikula közepette – én és egy másik művészeti munkás azon kaptuk magunkat, hogy órákon át bábos videókat nézünk, miközben egy erősen elfüggönyözött, bábkészítő hálószobájában izzadtunk. Ez azt jelenti, hogy 25 évvel később a szicíliai bábokkal újra találkozni Kevin Atherton „The Return” című művében a Butler Galériában, túl korainak tűnt. De bár a két találkozásban volt néhány közös vonás – bábok, kánikula, film –, ez a lineáris narratívával játszó alkotás újrakeretezte a visszaemlékezésemet, miközben a hűvös szürke tér távol tartotta a hőség legrosszabb részét.

A „The Return” kilenc alkotást tartalmaz, amelyek többsége filmes előadással kombinált, valamint néhány szobrászati ​​és fényképészeti alkotás. Az 1970-es évektől napjainkig ezek a művek magukban foglalják a művész örökös visszatérését a munkába. Vagyis újrafelhasználja a múltbeli műveket, újralátogatva és a jövő nézőpontjából átkeretezve azokat. Ban ben Boksz újramérkőzés, (1972-2015), az idősebb művész filmjét (energiás sárga, selymes rövidnadrágban) vetítik a fiatalabbik (narancssárga rövidnadrágot viselő) felvételére. Nyilvánvaló kora ellenére két perc alatt legyűri ezt a felkapott fiatalt. 

Signature Piece (2018), mészkőből készült 3D-nyomat, miniatűr, dupla önarckép. Az egyik figura tetoválást mutat be – saját aláírása a belső alkarján – az azonos kettősére. A korkülönbségük itt csak percekre van egymástól. A tetoválás valódi, amint azt Atherton karját ábrázoló fénykép is bizonyítja a közeli falon. Két elmében – báb/személyes változat (1978-2013-2018) kétszer újrakeretezett mű. Az egyik falra vetítve látható a fiatalabb művész, aki megkérdőjelezi idősebb énjének filmjét, a szemben lévő falra vetítve. A kettő közé szorult néző úgy lendül egyikről a másikra, mintha húrok rángatnák. Később őket, a fiatal és idős művészeket bábos változatok váltják fel. 

Atherton önmaga felhasználása a munkájában kezdetben nem volt tudatos terv; használta magát, mert ez volt a legolcsóbb lehetőség. Atherton újralátogatásának evolúciója sem volt tervezett, hanem az 1970-es évek új médiájának feltárásából fakadt. A kezdeti felvétel ehhez Két elmében Ugyanazon a napon egy előadásban készült, de az idő múlásával a felvételt fokozatosan idősebb énekkel párosítva megváltoztatták a művet, kibővítve nemcsak a művészről és önmagáról, hanem az öregedésről és a gyászról is. 

A névadó mű, A visszatérés (1972-2017) egy kis sötét helyen található, a show középpontjában. Az egyik falon a művész fiatalemberként egy táblát tartva maga mögött lassan megfordul, és a másik oldalon állva feltárja akkori barátnőjét – később a feleségét – Vickit, aki 2005-ben halt meg. A szemközti falon a művész. 45 évvel idősebb, ismét lassan fordul, a mögötte lévő tábla felfedi Vicki arcát. Eltelik egy pillanat, amíg rájön, hogy ez egy képernyőkép a régebbi műből, amelyet a kezében tart, a másik oldalon.

Itt is van játékosság – szellemesség, amely minden alkotás alapja. A harc abszurditása, az önmagával való beszélgetés, egy régi munka letörlése, tetoválás bemutatása egy pici doppelgangernek – mindezt enyhén aláhúzza a művész állandósága. Az emeleti „Digitális Galériában” pedig egy órás alkotások sora olyan gyöngyszemeket, mint pl. A megfigyelők madarak könyve – háromperces lapozás egy régi madárkönyvben, ami a kamera figyelmének csillapítására kíváncsian megható. Ban ben Teniszlabda, a művész elkap és visszaad egy teniszlabdát sokkal fiatalabb önmagának. Vaslovak (1987), egy 20 perces film egy Wolverhampton és Birmingham közötti vonatútról itt is. A szemközti művész és barát beszélgetése, valamint a hintó ablaka keretezi az elsuhanó tájat, amelyen kilométerenként 12 fekete, kivágott vas ló áll. A lovak láthatóan még mindig ott vannak.

Ez a mögöttes formalizmus így működik Vaslovak szobrászati ​​munkáiban nyilvánvalóbb, Signature Piece (2018) és Dupla öröm (1986 és 2021), valamint bekeretezett rajzában és fényképeiben lent. Ezek az alkotások is hozzájárulnak a kiállítás erős koherenciájához, amely egyértelműen az időalapú koncepció köré összpontosul. Atherton őszintesége és a testtartás hiánya is nagy részét képezi a mű súlyának, ami mind a szűkösnek és intuitív áramlást nélkülöző tér hátrányainak ellensúlyozására szolgál. Az alkotás megfelelő áttekintése, beleértve az emeleti „Digitális Galériát” is, két órányi időt vesz igénybe a látogatók számára – bőven megéri az időt eltölteni. 

Clare Scott délkeleti művész, író és kutató.