Véletlenségek, véletlen találkozások és sok szerencsét
BRIAN O'DOHERTY ELSŐ INTERJÚJÁBAN MŰVÉSZETI PÁLYÁJÁVAL KAPCSOLATOS PROBLÉMÁKAT MEGBESZÉLTE BRENDA MOORE-MCCANN-NAL, MIÓTA HIVATALOSAN ELTEMETTE 'PATRICK ÍRORSZÁGOT' – A PSZEUDONYM /SZEMÉLY A MŰVÉSZ S.1972. (1)
Brenda Moore-McCann: A Visual Artists News Sheet a művészek pályafutásuk különböző szakmai, adminisztratív és szervezeti vonatkozásainak fejlesztésére vonatkozó megközelítéseire összpontosít. Az elmúlt 50 év művészeti gyakorlatának vizsgálata egészen más hozzáállást mutat egy ilyen szisztematikus megközelítéshez. Akár azt is mondhatnánk, hogy ez egy felforgató attitűdről tanúskodik, ami a kritikai írásodban is megjelenik. Például az 1986 Utószó nak nek Belül a Fehér Kocka Ön megjegyezte, hogy a művészetet körülvevő gazdasági rendszert (az 1960-as és 1970-es évek művészetétől eltekintve) a művész kulcsfigurája gyakorlatilag nem kérdőjelezte meg, így inkább azt a művészetet kapjuk, amiért fizetünk, nem pedig a megérdemelt művészetet. Az 1960-as évek elején, amikor a New York Times művészeti kritikusa megírta Az egyéniség korrupcióját, amelyben a művészi szabadság erózióját írta le a „melegház, nagy pénzes légkör csábító zsákmányaival szemben”. Végül egyszer azt mondtad Orson Wellesről: „Wellest, Wellest a rendezőt, Wellest a színészt, Wellest az írót, Wellest a bűvészt, Wellest a maga különféle személyében reménytelen, és végül kétes feladat. Filmjeihez hasonlóan ő is a saját fikciója volt. Ő és művészete olyan módon hatol át egymással, amit egyes kritikák megengedhetetlennek találnak. De ki hozza itt a szabályokat?” Úgy tűnik számomra, hogy ezek a szövegek a művészetében megjelenő attitűdöket tükrözik. Egyetértene?
Brian O'Doherty: Minden olyan véletlennek, önkényesnek és a véletlennek alávetettnek tűnik, hogy csoda, ha ott kötünk ki, ahol vagyunk. A saját pályafutásomat, ha lehet annak nevezni, a szokásos véletlenek, véletlen találkozások alakítják, jó szerencsével. Sokat köszönhetek másoknak. Thomas McGreevynek, egy Nancy Hanks nevű nagyszerű nőnek, feleségemnek, Barbara Novaknak. Mindebből valamiféle fikció születik, amit önmagadnak adsz ki, bármi legyen is az én. Az ént soha nem tekintem stabil entitásnak, hanem a befelé és kifelé irányuló nyomásokhoz való alkalmazkodás folyékony, többértékű sorozatának, amely különböző személyiségeket szül. Mindenkinek ez a tapasztalata, gondolom. Egyszerűen szószerintim néhányat – úgy értem, személyemet. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne járna össze a fejed, amikor a forgalomban kelsz át az úton. Azt a praktikus hétköznapi embert, aki bevásárol és fizet a bérleti díjat, „jó szolgálatot” nevezem, tisztességes, de nem túl fényes embernek. Eltévednék nélküle.
BMMc: A hatvanas évektől kezdődő művészi stratégiáid szándékosan igyekeztek elkerülni a fogyasztói megközelítést. Valószínűleg a legjobban reprezentatív kategória az életművében az efemer Kötélrajz az elmúlt 36 év installációi, amelyeket nemrégiben eltemetett személye, Patrick Ireland készített. Meg tudná mondani, mi a fő gondja művészként?
BOD: Semmi kifogásom a pénz ellen, kivéve ha nincs. De a művészek a dolgokat és a dolgokat bevezetik a viharos gazdasági pénzvilágba. Aztán furcsa dolgok történnek. A pénz fontosabbá válik, mint a művészet. A művészet fetisizálódik. A művészeti vásárok és aukciók az érték hitelesítőivé válnak. A művészet mágikus ereje elértéktelenedik. Nagy dekadencia kellős közepén vagyunk. Nem állíthatok erkölcsi vagy etikai felsőbbrendűséget. Több mint negyven éven át ideiglenes installációkat tettem munkám fő gerincévé, mert ezt a művészetet kellett elkészítenem. Ez kívül tartott a piacon. Más munkákkal tartottam fenn magam – és a művészetemet. Segít, ha van egy jó feleséged, aki átlát az érzéketlen dudorokon. Az összes installációt Patrick Ireland készítette, akit most az IMMA-ban helyeztek örök nyugalomra Enrique Juncosa jóvoltából. Mindegyik ideiglenes, kivéve egy Kalamazoo-ban. Az ideiglenes műalkotások szerintem élesítik a néző észlelését. Amit látsz, azt a visszavonás fenyegeti. A halandó műalkotásban már benne vannak a sajnálkozás hányadosai, az előrelátó felvillanások, köztük – esetemben – önmagad emléke a műalkotásban. Tehát egy ideiglenes létesítmény elfoglalása összetett ügy lehet.
BMMc: Egyetértesz azzal, hogy írásaid gyakran mutatják a művészi stratégiáidat?
BOD: Régen írtam más művészekről, de már nem annyira. Tanulok valamit, amikor más művészekről írok. Saját munkáimról írok levelekben a barátoknak. Sokat gondolkodom így. A White Cube könyv nyilvánvalóan, több közvetett módon is, a saját művészi aggodalmaira utal. Az installációimból került ki. Végig mászkáltam azokon a fehér galériákon, vonalakat erősítettem a mennyezetre, sarkokra stb., míg végül azt kérdeztem magamtól: „Mi ez a fehér doboz, amiben vagyok?” Vagy inkább a fehér doboz megkérdezte tőlem: „Miért vagy az én szűzi teremen?” Meglepődtem a White Cube azonnali fogadtatásán az Artforumban. Úgy tűnik, ez örökké tart. További fordítások készülnek – Franciaország, Olaszország. Az emberek azt hiszik, hogy bölcs dolgokat kell mondanom a galériáról. Én nem. Mondtam, amit mondanom kellett. Nem vagyok galériaguru.
BMMc: Most, hogy a legkiemelkedőbb (és egyesek számára leghírhedtebb) művészi álnevedet, Patrick Irelandet végre nyugalomra helyezték, elgondolkodhatsz azon a 36 éves tapasztalaton, amelyet Patrick Irelandként éltél és dolgoztál?
BOD: Patrick Ireland, mint tudod, politikai alkotás. A Derry-i véres vasárnap mély hatással volt rám, ahogy mindenki másra is. Ezzel a névvel írtam alá a munkámat, amíg a britek el nem hagyták Észak-Írországot, és minden állampolgár megkapta a polgári jogait. Liam Kellyvel Belfastban nagyon sokat tartunk a kapcsolatban. Jól tájékoztat. Eljött az idő, hogy elhagyjuk Patricket. Úgy gondolom, hogy egy másik név felvétele komoly üzlet, nincs benne semmi durva vagy vicces. Vannak bizonyos finom hatások a saját személyedre. Patrick Ireland végül egy különálló és látható személy lett számomra, saját gondolataival és elképzeléseivel. Elválás történt. Ez összefügg a névadás erejével, a szó erejével. A szavak a munkám szerves részét képezik. Azt hiszem, nevezhetnéd Patrick Irelandet egy szóval, aláírással. Kerülnöm kell itt minden hoke-cuccot. De történt egy furcsa, kölcsönös eszmecsere, egy interfúzió, egy borzongás az ön anyagán keresztül. Megszoktam, hogy úgy dolgozom, mint ő. Amikor én voltam, minden más elszállt. Egyedül voltam a munkával, vagy jó segítőkkel – Dublinban Brendan Earley-nek és Fergus Byrne-nek volt a legnagyobb szerencsém, akik mélyen gondolkodnak a munkájukon. A fiatalabb művészekkel való találkozás nagyon fontos számomra. Joe Stanley, aki segített Patrick koporsójában és alakjában; Brian Duggan, aki közvetve rokon, és Jeannette Doyle, aki kölcsönözte a vállát Patrick koporsójának. Most újra hozzá kell szoknom, hogy önmagamként csináljak művészetet. Hiányozni fog az a szabadság és koncentráció, amit Patrick adott nekem. De ő örömmel elhagyott. Az írek nem ölnek íreket és nőket északon. Egyébként Liam Kelly könyve, Hosszú gondolkodás tele van képekkel a művészekről, akik erre a konfliktusra reagálnak. Nagyszerű műalkotásokat hozott létre – Shane Cullené Fragments sur les intézmények Republicaines. És emlékszel Bob Ballagh erőteljes gesztusára a Living Artban régen, 1972-ben?
Megjegyzések
(1) Az 1972-es derryi Bloody Sunday eseményei után Brian O'Doherty elkezdte használni a Patrick Ireland álnevet / personae művészeti gyakorlatával kapcsolatban; és ennek a stratégiának a részeként a művész abbahagyta a munka bemutatását Nagy-Britanniában. Miután 36 éven át Patrick Irelandként dolgozott, O 'Doherty hivatalosan is „eltemette” alteregóját az Ír Modern Művészeti Múzeumban (20. május 2008.) az elismerés gesztusaként, hogy megünnepelje a béke helyreállítását Észak-Írországban.
Az archívumból:
„Az ideiglenes műalkotások szerintem élesítik a néző észlelését. Amit látsz, azt a visszavonás fenyegeti. A halandó műalkotásban már benne vannak a megbánás hányadosai, az emlékező felvillanások, beleértve önmagad emlékét is a műalkotásban. Tehát egy ideiglenes létesítmény elfoglalása összetett dolog lehet.” – Brian O'Doherty (4. május 1928. – 7. november 2022.)
Az úttörő műkritikus és konceptuális művész, Brian O'Doherty halálát követően újra közreadunk egy interjút Brian-nel, amelyet eredetileg a VAN 2008. július-augusztusára rendeltek meg.
