Fotógaléria, szeptember 9 - október 22
A Az Európai Unió tagságának jövőjéről szóló 2016. évi brit népszavazás eredménye a társadalmi és politikai szorongás új korszakát hozta el a Köztársaság és Észak-Írország határát illetően. A „Brexit” egy neologizmus, amelyet ultrakonzervatív politikusok és a brit média egy része egyaránt mozgósított, hogy bemutassa azt, ami a valóságban marginális „igen szavazatot” jelentett, mint a brit elszigeteltség és nacionalizmus kedvelőinek elkerülhetetlen politikai megnyilvánulását. Írország szigetén a Brexit feltámasztotta a határ kísértetét, amely csaknem egy évszázada kísért az ír politikában. Kate Nolan „Lacuna” című kiállítása a Fotógalériában a határ mindennapi tapasztalatait tárja fel Pettigo, Donegal megye kisvárosának helyi lakosain keresztül. Ez a munkacsoport a Brexittel kapcsolatos politikai találgatások közepette jelent meg, ideértve az észak és dél közötti határ esetleges megkeményedését is.
Nolan nemrégiben végzett munkája nem a Brexit határélénkítésének, mint a leendő földrajzi és ideológiai akadálynak a reakciójaként jött létre; inkább a „Lacuna” jelent meg a pszichológiai „hely aggodalmak” közepette, amelyet Nagy-Britannia Európai Unióból való kilépésének árnyékos jelenléte váltott ki a nem is olyan távoli jövőben. Ez a megkülönböztetés azért fontos, mert a Brexit kulturális súlya (és annak átfogó jellege az európai ügyek diskurzusában) elhomályosíthatja a kiállításon feltárt, határ menti élet árnyaltabb tapasztalatait.
Ha Nolan kiállítását kizárólag a Brexit prizmáján keresztül nézzük, korlátoznánk a művész nyomozását a határközösségek mindennapi realitásaival kapcsolatban. Fontos, hogy a hely, a határ és a földrajzi elhelyezkedés nem elvont fogalom; azokat az egyének mindennapi tapasztalatait élik meg, akik a déli irányból északra elhatárolt, szép földrajzi határok közötti intersticiális terekben élnek és fordítva. Írország 1921-es felosztásának századik évfordulójának közeledtével a „Lacuna” elődjévé válhat más határ menti területek szélesebb körű vizsgálatának.
A kiállítás számos fényképészeti és audiovizuális alkotást tartalmaz, köztük: két nagyszabású színes portrét; tájakról és az épített környezetről készült fényképek, beleértve az fauna és a víz részletes ábrázolását; hangfelvétel egy serdülő lányról, aki leír egy tipikus péntek estét; és három képernyős audiovizuális installáció kísérő hangdarabbal, Gavin O'Brien komponálásával. Nolan vizuálisan jellegzetes installációja a Termon folyó váltakozó lendületére összpontosít, amely megosztja a várost és a Köztársaság és Észak-Írország határaként funkcionál. Három monokromatikus vetület animálja a fényt a lengő tűlevelű tresszel szemben. Ez az audiovizuális installáció a műsor többi művéhez kapcsolódik, egy kamasz lány hangfelvétele, amely leírja a helyi chipboltba vezető útját. A hétköznapi események ezen megtévesztően egyszerű leírása rendkívül hatékonyan közvetíti, hogyan valósítják meg a „helyet” a határátlépés napi rutinja révén.
A különféle műalkotásokat falra szerelt szöveges feliratok tarkítják, amelyeket Pettigo lakói meséltek el. Bár ezek az állítások nem tulajdoníthatók konkrét egyéneknek, a kiállítás szétszórtsága arra készteti a nézőt, hogy kapcsolatot teremtsen a fényképészeti alkotások és a közösség határmenti tapasztalatai között. A „kemény határ” esetleges bevezetése által okozott szorongások azonban nem kifejezetten kifejeződnek ebben a kiállításban. Ehelyett a művész a mindennapi élet hétköznapjaira összpontosít, amit az iskolabuszos utazások praktikusságáról, a barátok vagy rokonok meglátogatásáról és az elvihető ételek szállításáról szóló történetek bizonyítanak. Nolan két nagy serdülő lány és fiú portréjával együtt, amelyeket sűrűn erdős háttérrel fényképeztek, ezek a szöveges leírások a közösségek mindennapos „életvilágát” közvetítik - ez a téma az elmúlt évtizedben egyre inkább áthatotta az ír fotókat. Ezt a munkát jellemezték a fotósok, akik „empatikus beletörődéssel” foglalkoztak, hogy kölcsönvegyenek egy kifejezést Edward Relph kanadai emberföldrajztól. Más szavakkal, ezek a művészek tartós „belátást” és a hely, mint megélt tapasztalat megbecsülését mutatják be.
Nolan két fiatal alanyának testi elrendezése ezeken a nagyszabású portrékon, a portrék hivatalos kodifikációjának hiányával párosulva hangsúlyozza annak tudatosságát, hogy a hely és az identitás hogyan fonódik össze. Ugyanakkor a serdülő lány hangdarabja - aki ismereteit, tapasztalatait és helyismeretét közvetíti egy szokásos péntek esti út során a helyi aprítóhoz - a hely leghatékonyabb felidézését jelenti. Útja során nevezetességeket neveznek meg, azonosítják a lakosokat, felidézik a történelmet, és mielőtt a aprító feltűnne, az „ecet édes csípése” felébreszti a fiatal narrátort e határ menti kisváros mindennapos „életvilágában”.
Justin Careville a fotográfia történeti és elméleti tanulmányainak előadója, Dún Laoghaire Művészeti, Formatervezési és Technológiai Intézetében, ahol a BA (Hons) Fotóművészeti Program programelnöke is.
Használt kép: Kate Nolan, Névtelen, 2017, fényképnyomtatás; kép a művész jóvoltából.