LOUIS HAUGH LEÍRJA IDŐJÉT AZ ARTFARM-ban (11. SZEPTEMBER 27–2015.), A VIDÉKI MŰVÉSZEK LAKOSSÁGA MEGYE GALWAY-ban.
Az elmúlt évben kutattam Írországban a kereskedelmi erdészet történetét és gyakorlatát. Mindig zavarba hozott a nem őshonos tűlevelű fák gazdagsága Írország táján, valamint az őshonos széles levelű fáink, például a tölgy, a kőris és a bükk csökkenő száma. Tehát ennek az ügynek a gyökereit (szó szerint) a glasnevini Nemzeti Herbáriumra vezetem vissza. Itt található az Augustine Henry Gyűjtemény: ezer-ezer faanyagból álló archívum, beleértve a leveleket, gallyakat, magokat, kúpokat és gyökereket, mindezeket gondosan dobozolva, felcímkézve és archiválva.
2015 elején nyolc helyszíni látogatás során, melyeket Dr. Matthew Jebb igazgató és dr. Noeleen Smyth ragyogó kutató botanikus kedveskedett, kezdtem felfedezni, hogy 
ezek a minták tervrajzként szolgálnak Írország tájához és az erdészeti iparhoz is, ahogyan ma ismerjük. Turkáltam az archívumban, sorról sorra, verem a verem után, nem tudva, hogy mit keresek különösképp, míg végül az arcomba meredt. Manilamappa, benne néhány zúzott gally és kúp. 1919-ben Alaszkából Írországba küldték, és „Őfelsége szolgálatára” címkével tartalmazta Picea sitchensis, közismertebb nevén Sitka lucfenyő, a tűlevelű fa, amely Írországban a legelterjedtebb. Lenyűgözőnek találtam ezeket a mintákat, és sok időt töltöttem a bejegyzés és sok más hasonló fényképezésével.
Ezután átirányítottam a hangsúlyt az archívumról a tájra, és elkezdtem felismerni ezeket a fákat az ország minden megyéjében: Wicklow, Dublin, Kildare, Meath, Laois, Kerry, Donegal, Galway. Szinte megszállottá váltam, és minden lehetőségnél lefényképeztem őket. Az erdőkkel folytatott kreatív kapcsolat révén kezdtem megérteni őket az építészet egyik típusaként. Észrevettem, hogy vannak határaik és határaik, folyosók és gyalogutak, olyan elemek, amelyeket általában egy városhoz vagy épített környezethez társítok. Tudtam, hogy minél több időt kell töltenem ezekben az erdőkben.
Miközben kutattam, hallottam a Galway megyei ARTfarm vidéki rezidencia programra történő pályázati felhívásról, amelyet Galway megyei tanács művészeti irodája finanszírozott. Az ARTfarm egy Newbridge nevű város mögött helyezkedik el (nem pedig ez a híres ezüst evőeszközökről). A gyönyörű kőből épült házikó, különálló, nyitott terű stúdió és néhány hektáros földterület található. Maga a hely kereskedelmi használatra erősen erdős, és tökéletes példája ennek Picea sitchensis átvette Írország táját.
Maga a pályázati folyamat meglehetősen gyors volt. Láttam egy pályázati felhívást a VAI honlapján, és felhívtam a művészeti irodát további információkért. Úgy éreztem, mintha jelenlegi kutatásaim nagyon szinkronban lennének az ajánlottakkal, és reméltem, hogy ezt meglátják. Egy héten belül kaptam egy hívást Galway-től, ahol gratuláltam a sikeres pályázathoz, és kapcsolatba léptem a rezidenciát vezető Sheilával.
Amint az ARTfarm felé közeledtem, a sok útiránytábla, amely különböző irányokban mutatott egy Creggs nevű város felé, elterelte a figyelmemet. Később rájöttem, hogy minden út Creggs felé vezet. Még később megtudtam, hogy nincsenek útjelző táblák, amelyek Creggsből mutatnának. Odahúzódtam és felhívtam Sheilát, hogy útbaigazítást kérjek. Öt percen belül eljött, hogy elvigyen az út széléről, és megkezdődött a tartózkodási helyem.
Az ARTfarm felhajtójába húzódni soha nem fogok elfelejteni. A növények, virágok és szobrok ragyogó összetévesztését mutatták be nekem. Még egy óriási kínai sárkányt is megpillantottam, amely egy nyitott fészerbe volt eldugva, és a jelenlétéhez méltó felvonulásra várt. A következő néhány órát Sheila beszélgetésével töltöttük egy csésze tea és kávé mellett. Elmondta, hogy az ARTfarm iránti álma az, hogy ez lehetőséget ad a művészeknek a kreatív felfedezésre békés és csendes környezetben. Ha az ARTfarm valamilyen módon segíthetne munkájuk előmozdításában, akkor annál jobb.
Aznap délután később körbejártuk a környéket, és ritkán haladtunk el egy ház mellett. Erdőben erdő után vettem. A fáim mindenütt ott voltak, és ott voltam, ahol kellett. A következő néhány hétben ismerőssé válnak a számomra oly új erdők. Mindegyik kialakította saját jelentőségét és relevanciáját a munkám szempontjából. Minden reggel fényképezőgépemmel és állvánnyal indultam útnak, új erdőket fotóztam és másokat is meglátogattam. Órákon át sétáltam a sűrűn lakott tűlevelű erdők között, amelyek olyan sűrűek voltak, hogy mindegyik fa törzsének tetején csak néhány tű volt, mivel a fény nem tudott elég mélyen behatolni az alsó ágak fenntartásához.
Körülbelül egy hete az ARTfarm-nál töltött rezidenciám során Sheila elvitt egy másik erdőbe, olyanba, amelyet soha nem találtam volna meg egyedül: a „sok nevű erdőt”, ahogy tréfásan nevezem; vagy Castlekelly, Aghrane vagy Old Forest, ahogy a helyiek hívják. Itt, a különféle fenyők, fenyők és lucfenyők között, az ősi tölgyek maradványai hevertek: fák tuskói, amelyeket rég elment emberek vágtak ki. A tölgyek többsége elhalt, bár néhány csodával határos módon még mindig növekszik egy-két ág.
Nehezen tudom leírni a reakciót, amelyet erre a helyre gyakoroltam, de többszöri látogatás után kezdtem rájönni, hogy nem vallásos emberként ez volt a legközelebb egy vallási élményhez, amelyet valaha is tapasztaltam. Ezek az ereklyék emlékműként vagy akár őrszemként álltak. Munkám lassan érintőleges utat járt, és minden nap elkezdtem dokumentálni ezeket a tuskókat, visszatérve, hogy lássam, miként esett rájuk a fény különböző időpontokban. A délután közepe volt a kedvenc időm a fényképezéshez, mivel a nap elég magasan volt ahhoz, hogy rövid időre behatoljon a környező tűlevelűekbe, és megvilágítsa a tisztást, amelyben a tuskók megmaradtak. A rezidencia befejezése óta nem tértem vissza ebbe az erdőbe, de a visszatérő látogatás kiemelt helyen szerepel a prioritásaim között.
A különféle fákkal és erdőkkel való részvételem révén érzékeltettem a vidéki környezetet, amelyben éltem. Az eleinte oly ritkának és szétszórtnak tűnő közösség és helyi városok kezdtek szorosabban kötődni és összekapcsolódni. Bár technikailag Galway megyében voltunk, megtudtam, hogy a helyiek a Roscommon újságokat olvassák, és rádióikat a Roscommon állomásokra hangolják. Finom vonal van Galway és Roscommon között, és 11.7 km-re fekszik Ballygar határától.
Sheila közösségen belüli lázas munkája révén megértettem a művészet és a kreatív központok fontosságát a vidéki kontextusban. Sheila elősegítette a kreatív lehetőségek érzését Ballygar városában, ahol a helyi lakosok nemrégiben felújítottak egy gyönyörű régi bírósági épületet. Ma már előadásokhoz, kiállításokhoz és rendezvényekhez használják. A Kultúra Éjszakáján a hely valóban zümmögött azoktól az emberektől, akik mérföldekről jöttek, hogy részt vegyenek vagy nézzék meg az eseményeket. Utána elmentünk a helyi Thatch kocsmába. Ez szolgálta a legjobb Guinness-t, ami valaha volt, és szórakoztam, amikor eurót váltottam ötöstől.
Az ARTfarm-nál töltött időm túl hirtelen véget ért. Olyan érzés volt, mintha még mindig kibontanám a dolgaimat, amikor eljött a nap, hogy újra összecsomagoljam őket. Múlt hétvégémet azzal töltöttem, hogy utolsó látogatásokat tettem ismerős erdőkben, elfogyasztottam egy utolsó csésze teát Sheilával és búcsúzkodtam. Visszatérve Dublinba, elhaladtam még három jelzés mellett Creggs felé, és végül úgy döntöttem, hogy bekapcsolom a satnavomat.
Képek balról jobbra: Picea Sitchensis, Nemzeti Herbárium, 2014; Louis Haugh, Aghane Woods, 2015; Louis Haugh.
